6.rész - Ijesztő múlt, de elmúlt

Sziasztok! Itt az új rész, ami remélem tetszeni fog:) Véleményeket továbbra is várom, ne fogjátok vissza magatokat:D Szeretném még azt mondani, hogy szombaton elutazok és csak 1 hét múlva jövök vissza, úgyhogy az új részre kicsit tovább kell várni, sajnálom. De amint hazaértem, hozom is, amilyen hamar csak tudom, mert már félig kész is van! Remélem megértitek:)) De addig is jó olvasást, Anna xx.

P.S. Szeretném megköszönni, hogy +1 feliratkozót:) Remélem lesznek még egy páran:))

 

Holly

Egy kicsit megrémített a kérdés, pedig nem kellett volna. Igaz, már 11 éve történt, de csak 5 éves voltam és akkor is ijesztő élmény volt, de ha most visszagondolok rá, akkor is kiráz a hideg.

Adam érdeklődve figyelte az arcom és várta a választ.

- Háát... - kezdtem. - ez nem valami szép emlékem és az sem tetszik, hogy még mindig rajtam ülsz. - néztem rá kicsit haragosan, mire eresztett egy halvány mosolyt és leszállt rólam, majd mellém feküdt. 
- Szerinted nekem jó volt, hogy a trambulintól féltem? - mosolyodott el kínosan. - És azt mondtad, hogy elmondod. - nézett rám.
- Hát jó. - sóhajtottam és az ég felé fordítottam a tekintetem. - 5 évesen, amikor már gurulni tudtam esés nélkül, el akartam menni a játszótérre. De mivel a bátyám aludt és a fejembe véste, hogy soha ne ébresszem fel, ezért fogtam a deszkámat, de a védőfelszerelést nem és elindultam. Mivel közel laktunk a játszótérhez, azt hittem, hogy nem eshet bajom. De amikor már majdnem ott voltam, valami belement a kerek közé, ami szerintem egy kavics volt és elestem. Pont az útra, egy kocsi elé!
- Hé, ne sírj! - kérte. Nem is vettem észre, csak mikor megtöröltem az arcom. - És utána mi történt? Persze, ha nem bánod.
- Nem. - szipogtam. - A kocsi áthajtott a térdemen. Kórházba szállítottak és hívták a szüleimet. Az orvosok szerint, a térdem több helyen is eltört és csak műtéttel tudták helyre hozni. Emlékszem, a műtét előtt megesküdtem Mike-nak, hogy soha többé nem állok deszkára. De ő nem hagyta, hogy feladjam, végig ott volt mellettem és bátorított. - még több könny szökött a szemembe az emlékre, de nem engedtem őket szabadon.
- Fuh. - Adam csak ennyit tudott mondani. - És teljesen egyedül álltál deszkára...újra?
- Persze, hogy nem. Mike mindig ott volt velem és fogott, ameddig már nem féltem egyedül menni.
- És a szüleid nem aggódtak?
- Az elején igen, de tudták, hogy nem tilthatják meg. Támogatnak, amíg vigyázok is magamra. 
- És mi van a térdeddel? - kérdezte óvatosan.
- Hosszú hónapok után lett már olyan, mint azelőtt. De a műtétről maradt egy kis heg a térdemen, ami mindig emlékeztet arra, hogy soha ne adjam fel. 
- Holly - nézett a szemembe. - Még nem találkoztam olyan lánnyal, mint te. - enyhén zavarba jöttem a szavaitól.
- Ugyan. - legyintettem. - Biztos van még pár ilyen lány.
- Ja, biztos. - mondta halkan.
- És veled mi történt, hogy egy ilyen dologtól féltél. - csapkodtam meg az alattunk lévő trambulint. 
- Az...hosszú. - nézett az égre.
- Van időm, mielőtt indulunk. Szóval? - húztam föl érdeklődve a szemöldököm. Én elmondtam, most ő jön!

Adam

Tudtam, hogy majd nekem is el kell mesélnem, mégis eléggé megijesztett a kérdés. De mivel Holly is elmesélte a számára sem szép emléket, most nekem kell. Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem a nem túl szép emlékembe.

- 5 éves koromban történt. Tylerékkel mentünk nyaralni és ott volt egy ilyen ugráló park féleség. Mindenféle erősségű trambulinnal. Az egyik nap, Tylerrel felmásztunk a legnagyobbra és 'legerősebbre'... - becsuktam a szemem és agylevegőt vettem. - de, nem tudom, valahogy elestem, közel a széléhez. És Ty pont akkor ugrott egyet, csak annyit éreztem, hogy 'felrepülök' és a betonra esek. A gerincemet és a fejemet is bevertem. A dolgozók a mentőket, Ty anyáékat hívta. Mielőtt betettek a mentőautóba, még láttam anya és apa aggódó arcát, de aztán mindent elsötétült. De aztán amikor felébredtem a kórházban, sokkal jobban éreztem magam. - próbáltam mosolyt erőltetni magamra, ami nem jött össze.

- Hogy...mi történt? - kérdezte zavarodottan.

- Anyáék később elmondták, hogy... - folyamatosan az eget néztem. - kómába estem. 3 hónapra!

- Az esés miatt?

- Igen, az orvosok szerint, a kóma mentett meg a tartós agykárosodástól. - húztam el a szám.

- És a gerinced?

- A kóma után fél évig kezelésekre jártam, majd újabb fél évre gyógykezelésekre és úszni jártam. Jó kis gyerekkor, mi? - nevettem fel keserűen. - Ezután egy trambulin közelébe se mentem.

- És ez mikor történt?

- Úgy 11 évvel ezelőtt.

- Hát, hamar szembeszálltál vele. - mosolyodott el halványan.

- Tudom, a szüleim mindig azt mondták, ha készen állok próbáljam meg.

- A barátnőd sosem segített? - ráncolta a szemöldökét.

- Igazából nem is tud róla. Meg gyerekesnek tartja az ilyeneket. - mutattam a trambulinra.

- Ja, ő minden jó dolgot gyerekesnek tart. - forgatta a szemét.

- Hé, ezt már megbeszéltük!

- Tudom, csak...á, mindegy. - legyintett. Ezután csend telepedett közénk és csak egymás szemébe néztünk. A pillanat, olyan... gyengéd volt. A szemem többször is lekalandozott a szájára, önkéntelenül is.Nem tudom hogy vagy miért, de lassan felé kezdtem hajolni, és ő se húzódott el. A szánk már súrolta egymást és...

- Holly, gyere, indulunk! - hallottuk meg Mrs East hangját, mire rögtön elhúzódtunk egymástól és Holly felpattant.

- Megyek! - indult el feléjük, de még hátrafordult. - Szia Adam, majd még beszélünk. - és elment. Én csak a tenyerembe temettem az arcom. Mit művelek? Van barátnőm, akit szeretek és Holly-t is csak pár napja ismerem! Ezt sürgősen el kell felejtenem!

Holly-ék elmentek, mi rendet tettünk, leraktam Suzy-t aludni és fáradtan én is bedőltem az ágyba.