25.rész - Nem érdekel!

Sziasztok! Új részt hoztam nektek, ami remélem tetszeni fog nektek;) (tegnap kicsit fáradt voltam, szóval úgy bíráljátok!)

Nagyon köszönöm az előző részhez kapott komikat, remélem ehhez is kapok párat:) Na, jó olvasást!

Anna xx.

 

Holly

Vannak olyan pillanatok, amikor a legszívesebben megfojtanám drága barátnőmet. Mégpedig ez egy olyan pillanat volt, amikor nekiugrottam volna. Még is hogy jutott eszébe az, hogy meghívja Őket?! Azt megértem, hogy Tyler-t elhívja, de Adam-et? 
Most, hogy végre megint elmehetünk sátorozni, távol minden bajtól, a mostani főgondomat is hozni akarja! Azt hittem, hogy ennél azért jobban ismer! És, ha ez még nem lenne gáz, az egyetlen reményem, Luke sem tud velünk jönni! Mondván: 'Van egy csaj, aki nem adja könnyen a telefonszámát, de akkor is megszerzem!' - na kösz, egy lány sokkal fontosabb, mint én és a hagyományunk?! Jól van Luke, ezt még visszakapod!
Sajnos, még a 'beteg vagyok, itthon maradok' cetlit sem tudom kijátszani, mert nem tudnék megfázni. NYÁRON! Szóval, most itt állok Sam-mel és várok, hogy a fiúk is megérkezzenek.
- Na, ne vágj már ilyen képet! - bökött oldalba Sam. Magamra erőltettem egy mosolyt és pont ekkor megállt előttünk egy fekete kocsi. 
- Akkor mehetünk? - pattant ki belőle Tyler vigyorogva, majd Adam is kiszállt. A cuccainkat meg a kajákat beraktuk a csomagtartóba, majd én rögtön be is ültem hátra. És legnagyobb meglepetésemre nem Sam ült le mellém, hanem...na vajon ki? Hát persze, hogy Adam.
Mivel semmi kedvem nem volt beszélgetni vele, vagy Sam-mékkel ezért fogtam a fülesem és bedugtam a fülembe és kifelé bámultam az ablakon. Magamon éreztem a tekintetét, de amikor odafordultam, már ő is az ablakon bámult kifelé.
Amikor az út már kissé hepehupás volt, már tudtam, hogy nem vagyunk messze. 
- Végre! - sóhajtottam fel, amikor végre megálltunk. Kiszálltam a kocsiból és kinyújtózkodtam a sok üléstől. Végre egy kis pihenés, távol a zajoktól és a gondoktól (igaz, az egyik velem jött).
- Na, rakjuk le a kajákat! - mondta Sam.
- Még is hova? - kérdezte Adam, miközben minket követtek.
- A házba. - válaszoltuk egyszerre legjobb barátnőmmel. 
- Milyen...? - megérkeztünk a házhoz. Jó, igen, kicsit nagyobb, mint egy átlagos faház, de két 4 fős családnak pont jó volt. Sokat jártunk ide Sam-ékkel, de a szüleink még is inkább kint, a sátrakban akarták, hogy aludjunk. Persze, a kisgyereknek sokkal izgibb kint aludni, mint bent egy házban. Jaj, azok a régi szép idők, amikor nem voltak gondok és szerelem sem.
- Most nem sátorozni fogunk? - értetlenkedett a két srác.
- Dehogynem. - válaszolt Sam. - Tudod, a kaját a hűtőbe rakjuk és ha vihar van, csak akkor leszünk a házban. - magyarázta, én meg csak bólogattam, mint egy hülye. 
- Oké, akkor ki állít sátrat? - kérdezte Sam, én meg ebben a pillanatban hátra is léptem, mondván én ezt kihagyom. Soha nem állítottam fel egyet sem, de ha meg is próbáltam, soha nem ment. 
Sam csak nevetett és elküldött tűzre való fáért. Próbáltam minél nagyobb és sok fát összegyűjteni, amikor lépteket hallottam magam mögött.
- Fel ne merj ugorni a hátamra! - figyelmeztettem a mögöttem állót, mert azt hittem, hogy Sam lehet az. És igen, csak hittem.
- Nem állt szándékomban. - mondta a mögöttem álló, mire ijedten, vadul dobogó szívvel fordultam meg. Ott állt, egy napszemüvegben, néhány faággal a kezében.
- Mit csinálsz itt? - sziszegtem és folytattam a faágak szedegetését. 
- Segítek fát gyűjteni. - válaszolt. 
- Úgy értem mit csinálsz itt, velünk. - fordultam felé. Ő is engem nézett értetlenül.
- Ezt nem értem. - rázta a fejét. 
- Nem inkább otthon kéne lenned a barátnőddel? - szinte köptem felé a szavakat, pedig nem nagyon akartam kimutatni az 'érzéseimet'. A barátnő említésére, mintha megrándult volna, de lehet, hogy csak rosszul láttam.
- Sajnos nem...nem ért rá. - nyögte ki, miközben a tarkóját vakarta és mindenre nézett, csak rám nem.
- Szegény, aztán ha még is, te nem leszel ott. Mondhatom szép dolog. - ekkor levette a napszemüvegét és most már a szemeibe nézhettem, amiben szinte elvesztem.
- Féltékeny vagy? - kérdezte, én meg köpni-nyelni nem tudtam.
- Én? Még is kire? Na ne röhögtess. - nevettem fel kissé hisztérikusan.
- Igen? Akkor még is miért vagy ilyen? - mire feleszméltem, egy fához szorított és szorosan nekem simult. Meleg lehelete csikizte az arcom. Nem sok kellett hozzá, hogy magamhoz rántsam és megcsókoljam, de tartottam magam. 
- Én nem vagyok semmilyen, oké? - kezdtem ideges lenni, és már nagyon vissza akartam menni Sam-ékhez. - Nem engednél el?
- Mi bajod van velem? - kérdezte, a hangjából egy kis szomorúság is áradt.
- Ááá, semmi. - gúnyos hanglejtésem kicsit sem lankadt. - Csak tudod, eléggé szemét vagy, hogy engem csókolgatsz, miközben barátnőd van. - a szívem már szinte kiszakadt a helyéről, amikor már szinte összeért a szánk, de ekkor megállt és elhúzódott tőlem.
- Mit mondasz akkor, ha azt mondom hogy nincs barátnőm? - morogta. Azt hittem, hogy rosszul hallok.
- De hát azt mondtad...Hazudtál nekem?! - lettem mérhetetlenül dühös. Bár lehet, hogy egy részem teljesen megkönnyebbült és szinte kicsattan az örömtől, de a dühös részem ezt nagyon is elnyomta és a legszívesebben üvöltöttem volna. - Mond mire volt ez jó?! Hogy hülyére vegyél és jót röhöghess rajtam?!
- Nem! Egyszerűen csak... - nem engedtem, hogy folytassa, rögtön közbe szóltam.
- Tudod mit? Nem érdekel. Sőt, semmi sem érdekel, ami veled kapcsolatos. - ráztam a fejem. - Bárcsak soha ne is találkoztunk volna... - mondtam ki, pedig egyáltalán nem is gondoltam komolyan. De már késő visszaszívni.
- Ezt nem mondhatod komolyan... - nevetett fel, de inkább kényszerből.
- De nagyon is... - nem hagyta, hogy befejezzem, mert az ajkaimra tapadt, méghozzá elég vadul. Azonnal elfelejtettem, hogy haragszom rá és viszonoztam csókját. Nem is hagyta, hogy levegőt vegyek, hanem többször, egymás után megcsókolt.
De mint minden jónak, ennek is vége kellett, hogy legyen. Homlokát enyémnek döntötte, így várva, hogy légzésünk lecsillapodjon. Végül én törtem meg a csendet.
- Engedj el. - suttogtam olyan halkan, hogy féltem, meg sem hallotta. 
- Nem is érzel semmit?
- De, éhes vagyok és fáradt.
- Nem, nem is érzel semmit...irántam? - nézett a szemembe, én meg majdnem elájultam.
- Adam...
- Ne, Holly! Válaszolj!
- Éreztem, oké? De már csak MÚLT időben! És inkább dühös és csalódott vagyok! - mondtam.. Ez volt az utolsó, Adam kezei erőtlenül a teste mellé estek, én meg kihasználva az alkalmat, 'elmenekültem' otthagyva őt egyedül.
Már elég késő volt, mire visszamentem Sam-ékhez, akik már a tüzet is meggyújtották a sátrak felállítása mellett. Erőtlenül leültem a fűbe és egy bottal kezdtem piszkálni a tüzet.
- Adam? - kérdezte Tyler, én meg csak megvontam a vállam.
- Itt vagyok. - jelent meg az említett és ő is leült a tűz mellé, jó távol tőlem. Igen, jobb is így. 
És ezzel be is állt a csend. Mi Adam-mel nem szóltunk egymáshoz (még csak rá se néztünk a másikra), Sam és Ty meg biztos érezhette a köztünk lévő feszültséget.
- Én asszem' lefekszem. - álltam fel a tűz mellől. Rám kapták a szemüket - kivéve Adam -, majd végül bólintottak. Gondolom sejtették, hogy miért.
Nem bajlódtam, ruhástól bevetődtem a hálózsákomba, de sokáig nem jött álom a szememre. Végül már majdnem elragadott a sötétség, amikor hallottam, hogy lehúzódik a sátor cipzára és valaki bemászik rajta. Apró csókot kaptam az arcomra. Hallottam még egy halk 'sajnálom'-ot, de aztán átadtam magam az álomvilágnak.