53.rész - Tűnj el!

Sziasztok! Nem is tudom mit mondjak, mert ez már az utolsó előtti rész. A következő rész már egy ilyen epilógus-féle lesz.

De azért remélem, hogy ez a rész elnyeri a tetszéseteket, mert azért elég hosszúra sikerült;) hagyjatok magatok után nyomot!:D Jó olvasást!

P.S. Nagyon köszönöm az immár 32 feliratkozót! *-* sokat jelent:)

Anna xx.

Holly

- Megszólalsz végre vagy csak ott fogsz állni nyitott szájjal? - szólt megint, ismét barátságtalanul, amikor már vagy 5 perce csak bámultam rá amióta bejött. Nem tehetek róla, ugyanis csak egy törülköző takarta el előlem mezítelen testét és a fürdéstől vízcseppek csillogtak izmos mellkasán...a kissé még vizes hajáról még csak nem is mondtam semmit, amik eddig mindig hihetetlenül kék szemeibe hulltak. Ám ezeknek most nem az a gyönyörű tengerkéken csillogó árnyalatuk volt. Nem, ezek most hidegen csillogtak, ahogy rám nézett. Bele is borzongtam, mert éreztem, ahogy ettől kirázott a hideg és ez egyáltalán nem tetszett. - Miért jöttél ide? - tette fel a kérdést, amikor a szekrényéhez lépett. Kivett 2 ruhát, majd a fiókjából is. Felvette az alsóját -természetesen a törülközője alatt. Legalább ennyire hajlandó- majd egy rövid térdnadrágot és egy izomtrikót vett fel. Amint elkészült kérdőn felém fordult. Biztos a válaszomat várta.
- Hát...ömm...én visszajöttem. - nyögtem ki. Basszus, mi a fene van velem? Miért vagyok ilyen szerencsétlen most előtte?
- Miért? - ráncolta a szemöldökét és értetlenül tárta ki a karját. - Talán szakítottál a 'barátoddal'?
- Úgyis mondhatjuk. - motyogtam.
- Mi?
- Semmi. - ráztam a fejem, majd egy nagy levegő után összeszedtem magam és határozottan a szemébe néztem. - Beszélhetnék végre veled?
- Miért most mégis mit csinálunk? - nevetett fel. Másnak ez jókedvűnek látszódhatott volna, de aki ismeri annyira, mint én az könnyen átláthat rajta. Márpedig ez a nevetés korántsem volt önfeledten boldog, hanem erőltetett és szomorú.
- Most éppen teljesen gorombán viselkedsz, aki azt akarja, hogy eltűnjek. - csuklott el a hangom, amikor Adam hirtelen előttem termett. Illata azonnal megcsapta az orromat, de szemei még mindig fagyosak voltak és csak megvetést és sajnálatot sugároztak.
- Talán mert tényleg azt akarom, hogy eltűnj innen. - mondta ki, egyenesen a szemembe, egy fikarcnyi érzelem nélkül. Éreztem, hogy ettől a szívem teljesen összeszorul. Ez a beszélgetés egyre jobban durvul, pedig még csak az elején vagyunk...

Adam

Egyszerűen már nem parancsoltam magamnak. Nem tudtam. Ez az egy hét teljes káosz volt. Ott kezdődött, hogy amint elhajtottam tőlük nem sokkal később a motor is lepukkant és ha ez nem lett volna elég, az eső is esni kezdett. Kész szerencsétlen voltam és akkor ott megfogadtam, hogy többé nem engedek közel senkit magamhoz. Különben is 17 vagyok, miért kössem le magam rögtön az első lány mellett, aki szinte töké...nem, azt kéne csinálnom, amit minden korombeli srác is csinál!

Amint hazaértem és megszárítkoztam az első utam egy közeli szórakozóhelyre vezetett. Nem kértek személyit, de nem is akartam leinni magamat...nagyon.

Vagyis ez volt szinte egy hétig. Persze így visszanézve, elég szánalmas voltam, de akkor még jó ötletnek tűnt.

De most az, hogy hirtelen megjelent, teljesen felkavart. Már éppen, hogy sikerült túllépnem a hiányán és elfogadni a tényt, hogy többé már semmi nem lesz olyan, mint régen. Ő azzal a Luke gyerekkel marad, én pedig folytatom tovább az eddigi életemet. Klassz, mi?

- Mi történt veled? - kérdése visszarepített a valóságba, ahol most éppen a veszekedés felé evezünk már.

- Még kérdezed. - nevettem idegesen és a kissé vizes hajamba túrtam. - Az hogy láttalak azzal a sráccal, tudtam, hogy már hiába próbálkoznék, akkor is vele maradsz! - hadartam.
- De félreértetted. - mondta, de a tekintetem azonnal megakadt a nyakláncon, amit időközben az ujjaival babrált. AZ volt. Amit még tőlem kapott.
- Rajtad van. - suttogtam és továbbra is az ékszert néztem. Holly is követte a tekintetemet, majd láttam, ahogy kissé elmosolyodik.
- Igen és ha tudni szeretnéd visszajöttek az emlékeim. - nézett rám, de láttam, hogy a szemei pirosak voltak, csak még nem sírt. Még. - De látszólag ez téged már egyáltalán nem érdekel! - emelte fel a hangját, de rögtön összerezzent, amit kint egy hatalmasat dörrent az ég.
- Mi a baj? - értetlenkedtem, amikor becsukta az ablakot. Nem válaszolt, csak továbbra is kifelé bámult a viharba és a száját harapdálta. Tudom, hogy ilyenkor valamit mérlegel magában. - Hahó, tudod még itt vagyok! - fogtam meg a karját és durván magam felé fordítottam.
- Hé, ez fáj! - gördült le az első könnycsepp az arcán és már szinte remegett. A szeméből félelem sugárzott, ahogy rám nézett.
Elengedtem a kezét és egészen a falig hátráltam. Fél tőlem. Ez most már nyilván való. De miért érzem magam ilyen rosszul, ha eleve azt akartam?!
- Adam... - Holly ijedten elindult felém, de megállítottam.
- Ne! - tettem fel a kezemet megállítás képen. - El kell menned! Most azonnal! - parancsoltam határozottan, újra előhozva az érzéketlen énemet.
- De...miért? - nyelt egy nagyot. - Még csak meg sem beszéltük...
- Ezen nincs mit megbeszélni! - vágtam közbe. - Jobb ha eltűnsz innen és megígérem, hogy soha többé nem fogok feltűnni az életedben!
- De...
- Nem! TŰNJ MÁR EL! - ordítottam rá és az ajtóra mutattam. Összetörten már ment is és már nyílt is, hogy elmehessen...

Holly

Most komolyan ezt csinálom? A fenét, nem fogok így elmenni! Egyszer már megtörtént, hogy hagytam hogy egy fiú irányítson, de ez még egyszer nem fog előfordulni!

- Tudod mit? - csaptam vissza a nyitott ajtót és Adam felé fordultam. - Azt hiszed, hogy csak te vagy megbántva? Csak mert egy félreértés miatt így kikészültél az még nem jogosít fel arra, hogy így beszélj velem! - mentem vissza hozzá és már ordítottam vele. - Igen, elfelejtettelek, igen Luke-ot hittem a barátomnak és igen, utáltalak! De AMNÉZIÁS voltam te hülye! Szerinted én akartam? Hogy egy ilyen klassz srácot elfelejtsek, mint te? - túrtam a hajamba és már a könnyeim is folytak, de inkább a haragtól, mint a szomorúságtól. - De ha te így akarod ezt az egészet befejezni, akkor legyen! Kisétálok azon az ajtón és többé látni sem fogsz! Csak remélem tudod, hogy attól még nem szűnik meg ez a rohadt érzés, amit irántad érzek. Mert szeretlek. - töröltem le a könnyeimet, majd az ajtóhoz mentem. - Akkor viszlát! - mentem ki és csaptam be magam mögött és hagytam ott a megdöbbent srácot. Ő provokálta ki, de nagyon is jól esett ezt kiadni magamból. De ha ezt akarta, akkor legyen! Ha ő feladta, akkor én minek pedálozzak?

Most inkább azon kéne aggódnom, hogy hogy jutok haza? A vihar tombol, az eső megállíthatatlanul zuhog. Mike-ot biztos nem zavarhatom, ahogy Luke-ot sem, mert gondolom a barátnőikkel vannak. Megvan, Tyler! Úgyis ő akarta, hogy ide jöjjek, ennyivel tartozik nekem!

Elővettem a telefonomat és már hívtam is, amikor sietős lábdobogást hallottam, ami éppen lefelé igyekszik és a nevemet kiabálja. Nem foglalkoztam vele, egyszerűen vártam, hogy a másik idióta felvegye végre a telefonját és eltűnhessek innen!

Ám ekkor két váratlan dolog is történt. Az egyik, hogy Ty végre felvette a telefonját, de még mielőtt megszólalhattam volna, Adam maga felé fordított és mielőtt bármit is reagálhattam volna, megcsókolt.

De nem úgy, mint mindig. Szinte falta az ajkaimat, éreztem, hogy ebbe a csókba akarja belesűríteni minden érzelmét az elmúlt hétből. Én is így tettem, mert nem tudtam neki ellenállni. Mégis hogy lehetne ennek a srácnak?

Mikor már mindent kiadott magából, sokkal lágyabb és szeretettel telibb volt. Levegőhiány miatt váltunk el, de Ő továbbra is a karjaiban tartott és a homlokát az enyémnek döntötte. Vártuk, hogy a normál légzésünk is visszaálljon.

- Sajnálom. - törte meg a csendet, majd gyönyörű szemeit az enyémbe fúrta. - Sajnálom, hülye voltam. - rázta a fejét. - Nem gondoltam semmit sem komolyan, amit odafönt mondtam. - mentegetőzött.

- Tudom és nem hülye, hanem egy barom voltál. - mosolyogtam rá. - De megértelek, én sem voltam valami kedves a kórházban. Én is mindent sajnálok. Tényleg. - ebben a pillanatban újabb dörgés és villámlás hasított az éjszakába, de ha ez nem volt elég, még az áram is elment. Ösztönösen Adam nyakába ugrottam.

- Hé, semmi baj. - simogatta a hátam megnyugtatóan. - Gyere menjünk fel. - húzott maga után az emeletre, én pedig kinyomtam a telefonomat. Mondjuk Ty is abban a percben letette, amint felvette.

Adam a szobájában keresett pár zseblámpát, amíg én az ágyán ültem.

- Tessék. - ült le mellém és a kezembe nyomta az egyiket. - Te reszketsz. Fázol?

- N-nem. - ráztam a fejem és közelebb bújtam Adamhez. Most nagyon is szükségem van rá. - Csak a vihar. - suttogtam.

- Félsz? - kérdezte hitetlenkedve. - Te Jó Ég! Holly East tényleg fél a vihartól? - nevetett és hanyatt fekve az ágyon röhögött.

- Tudod mit, inkább menj és ugrálj egy kicsit a trambulinon. - vágtam hozzá, utalva a 'nagy félelmére', amit még a nyár elején sikerült leküzdenie.

- Ez fájt. - ragadta meg a derekam és engem is magam mellé rántott, majd fölém kerekedett. - Ezért meg kellene büntetnem téged. - nyomott egy csókot a számra, de megint dörgött egyet az ég. Ne már! - Hé, ne félj, én vigyázok rád. - temette az arcát a nyakamba, majd oda is adott egy puszit. És még egyet. És még egyet. - Akarod, hogy eltereljem a figyelmedet? - morogta a nyakamba, majd felemelve fejét kék szemeivel engem kezdett figyelni, ahogy én is őt. Fekete haja, mint mindig a szemébe lógott. Arca tökéletes volt, férfias volt, de mégis volt benne valami kisfiús, amit imádtam. Beletúrtam hajába és magamhoz húztam egy csókra...