21.rész - Beszélhetünk?

Sziasztok! Akkor meg is hoztam a következő fejezetet, ami remélem, hogy tetszeni fog. Elég hosszú lett;)

Kicsit szomorú vagyok, mert az előző részekhez nem kaptam semmilyen visszajelzést. De remélem, hogy ehhez már jön egy pár:)

És köszönöm, az új feliratkozókat és a több, mint 4400 oldalmegjelenítést!:D

Na, jó olvasást, Anna xx.

 

Adam

Reggel sokkal korábban keltem, mint szoktam. Az órára pillantva tudatosult, hogy még csak fél 9 van. Sam azt mondta, hogy Holly ma beszélni fog velem és ettől a tudattól nem tudok szabadulni. Nem értem, valamiért nagyon izgulok is emiatt.
Lassan lesétáltam a lépcsőn, majd a konyhában találkoztam anyáékkal. 
- Ilyen korán? - kérdezte anya döbbenten. Hát igen, fura ha a gyerek ilyen korán kell nyáron.
- Beteg vagy? - persze, apa nem tudta ezt kihagyni. Halványan elmosolyodtam.
- Nem, de egyszerűen nem bírtam aludni. - magyaráztam, majd leültem egy bögre kakaóval (nem kritizálni!).
- Ha már ilyen korán felkeltél, nincs kedved bejönni a stúdióba? - vetette fel az ötletet apa. Elgondolkoztam. Holly-val biztos, hogy csak délután fogok találkozni. Végül is, a stúdióban nem fogok annyira unatkozni.
- Aha. - válaszoltam egy vállrándítással együtt.
- Rendben, akkor egyél, készülj el, mert olyan 10 perc múlva el akarok indulni! - adta ki az utasítást. Megreggeliztem, felmentem letusolni, majd fel is öltöztem. Pont időben már lent is voltam az ajtó előtt, a deszkával a kezemben.
- Az minek? Kocsival megyünk. - nézett rám furcsállva apa és meglóbálta előttem a kocsi kulcsot. 
- Tudom, de ha Holly-val találkozom, akkor nem akarok buszozni vagy sétálni. - magyaráztam. Kimentünk a kocsihoz és el is indultunk a stúdióba. Az út rövid volt, olyan 20 perc múlva meg is érkeztünk.
Már mindenki ott volt. Tré és Mike bácsi éppen a dallistát nézték át.
- Na kit hoztam? - mondta apa a kelleténél kicsit hangosabban. Érdekes, hogy amikor együtt van a banda, mintha újra fiatalok lennének...ezen jól el lehet gondolkozni, de most nincs kedvem.
- Nahát, a kis Adam-et is lehet látni! - ölelt meg Mike bácsi. Jó szorosan.
- Nem vagyok kicsi! - mondtam mosolyogva, holott tudom, hogy direkt mondják ezt mindig.
Apáék elkezdték a felvételt, amit mindig is csodálattal néztem. Szeretnék már én is a saját bandámmal zenét felvenni és közben hülyéskedni! Bár, ahhoz kéne egy banda is.
- Hé, kis haver, nem akarsz énekelni egyet? - szólt nekem Tré bácsi.
- Á, nem. - ráztam a fejem. - Nem tudok énekelni. 
- Ugyan már! Szerinted apád tud? - nevetett.
- Már elnézést! - háborodott fel apám. 
- Tudod, hogy értettem! - legyintett, majd újra felém fordult. - Na?
- Nem hiszem...
- Csak próbáld meg és ha nem vagy jó, max kiröhögünk! - mondta Mike bácsi. Kösz. Addig nyaggattak, míg végül bele nem egyeztem.
Felvettem a fülhallgatót, majd elkezdődött a Dry Ice. Ezt sokat eljátszottam a gitáromon és magamban énekeltem. Lehunytam a szemem és elkezdtem énekelni. Furcsa mód, rögtön Holly jelent meg előttem. A mosolya, a nevetése, a hülyüléseink, meg úgy minden, ami Ő....Várjunk! MI??!!
Mire feleszméltem, a dalnak már vége is volt. Nem törődve semmivel és apáékkal sem, felkaptam a deszkámat és kimentem.
Végig gurultam a városon, míg meg nem érkeztem a deszkaparkba. Nem voltak túl sokan, így nyugodtan mehettem a kedvenc pályámra. Csináltam pár trükköt, de nagyon nem tudtam koncentrálni, ezért inkább leültem a pálya szélére és gondolkoztam.
Nem tudom, hogy mennyi ideje ülhettem itt, de egyszer csak egy ismerős hangot hallottam meg magam mögött.
- Beszélhetünk? - kérdezte halkan, mire megfordultam. 

Holly
 

Egész nap gyomorgörcsöm volt. Ma rosszullétre panaszkodva kihagytuk a mai munkát és Sam-éknél maradtunk. Reggel még békésen aludtam, amikor hangokat hallottam magam mellett.
- Szerinted nem kéne felébreszteni? - hallottam meg Luke hangját.
- Hülye vagy? Tudod, hogy minimum 10 előtt soha nem kell fel. - válaszolt legjobb barátnőm.
- Nem mindegy hogy 10-kor vagy háromnegyed 10-kor keltjük? Majdnem ugyanaz.
- Nem mindegy, te lüke. - feleltem kómásan, nyújtóztam egyet és kinyitottam a szemeimet.
- Felébresztett ez a hülye? - kérdezte Sam, amikor Luke bevetődött mellém az ágyba. Szerencsére rám nem esett. 
- Nem is vagyok hülye! - háborodott fel az említett.
- Mindegy. - legyintett Sam. - Na? Elmeséled, hogy mi volt, amíg nem voltál magadnál? - próbálta elviccelni, de tartozom nekik ezzel, még ha utálok is erről beszélni. Annyira utálom magam, hogy hagytam magam becsapni.
Elmeséltem, hogy mi is volt. A bulikat, a pláza p*csákat, hogy majdnem le is akartak itatni, meg a többit.
- Esküszöm, hogy nem ússza meg ennyivel! - dühöngött Luke és ökölbe szorította a kezét. Közelebb ültem hozzá és a vállára hajtottam a fejem. Ő meg védelmezően átkarolt.
- Hagyjuk őt, rendben? Csak el akarom felejteni. - mondtam halkan.
- Holly, ezt hogy hagyhatnám csak úgy? Szinte eltiltott tőlünk és teljesen más emberré tett! Ezt senki nem teheti a másik húgommal! 
Elkezdtünk inkább másról beszélni, pont úgy, mint régen.

Később egyedül ki akartam szellőztetni a fejem, mielőtt felhívom Adam-et. Szóval, a deszkapark felé vettem az irányt. Mire odaértem, már szinte senki nem volt bent, de az ajtó még nyitva volt. Az utam, az egyik kedvenc pályámhoz vezetett, csakhogy ült már ott valaki.
Furcsa érzés kerített hatalmába, de ezt betudtam az idegességnek. Hangtalanul mögé sétáltam, majd megszólaltam.
- Beszélhetünk? - olyan halkan mondtam, hogy azt hittem nem is hallja, de megfordult és elég meglepett arccal nézett rám. Bólintott egy aprót.
Leültem mellé, de továbbra sem szólalunk meg. A csend kezdett már kínossá válni, így én szólaltam meg először. 
- Sajnálom. - mondtam. Ő felém kapta a fejét, de én továbbra is előre néztem.
- Pontosan mit? - kérdezte érzelemmentesen. - Azt hogy hazudtál vagy hogy olyanokat vágtál a fejemhez? - húzta fel a szemöldökét. Végre én is rá néztem. Az arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni, de a szeméből sok minden áradt: megbántottság, zavarodottság, harag.
- Tudom, hogy sok mindent mondtam, de hidd el, hogy nem gondoltam komolyan. - magyarázkodtam és úgy éreztem, hogy a sírás határán vagyok. - Nem akartam azt mondani, de muszáj volt. 
- Még is miért? Hogy eleget tegyél a drága barátodnak? - az utolsó két szót szinte köpte.
- Nem a barátom. - mondtam halkan és éreztem, hogy az első könnycseppem akaratlanul is lecsúszik az arcomon. - De tudod mit? Azt hittem, hogy normálisan meg tudjuk ezt beszélni, de úgy látszik, hogy tévedtem! Tudom, hogy hibáztam és olyat mondtam és tettem, amivel megbántottalak, pedig nem akartam! Hidd el, sajnálom! Oké? Sajnálom! - fakadtam ki és már a sírást sem tartottam vissza. Adam nem szólalt meg, szerintem a hallottakat emésztette. Felálltam, hogy hazamehessek, de hirtelen megfogta a karom és visszahúzott. Elvesztettem az egyensúlyom és pont az ölébe estem.
- Mi a... - nem tudtam, hogy mit mondjak, Adam csak szorosan magához húzott és megölelt. Az arcát a hajamba temette, úgy ölelt tovább.
-  Örülök, hogy újra a régi vagy. - morogta a hajamba. Ha kívülről nézem magunkat, azt hinném, hogy egy szerelmes pár vagyunk, akik egy nagy vita után újra egymásra találtak....jesszus, miért gondolkodom ilyeneken?!
- Hogy mi? - toltam el kicsit magamtól, hogy láthassam az arcát, amin az az ellenállhatatlan mosolya ült. 
- Már hiányzott a régi Holly. - mondta. - És ahogy elnézlek, visszatértél. - nézett rajtam végig. Igen, már semmi smink nem volt rajtam, sem azok a hülye ruhák. 
- Akkor újra barátok vagyunk? - kérdeztem félénken. 
- Persze, barátok. - mondta, bár egy kis csalódottság is hallatszott a hangjából.
- Van kedved egy versenyhez? - pattantam fel hirtelen az öléből.
- Hányszor akarsz még veszíteni? - kérdezte mosolyogva.
- Ezt egy igennek veszem. - és a deszkámmal már gurultam is a pályán.